iv.hu - kortárs irodalmi lap - az irodalom visszavág támogatásával

A Cachimuel család
A Ferenciek terén ismertem meg Alberto Cachimuelt. Mandolinon és egy ahhoz ragasztott pánsípon játszott. Vele volt a kislánya és a felesége, aki az elôttük kiterített szôttesrôl árulta az ecuadori artesaniát,* kézzel készített játékokat, kisebb hangszereket (nádsíp, maraca = rumbatök). Elôször, mint más járókelôk, csak néztem ôket. Aztán odaléptem. A férfi abbahagyta a zenélést. Bemutatkoztunk egymásnak, amit pár hosszú pillanat követett, senki nem szólt semmit. Csak mosolyogva néztek rám, nekem hirtelen nem jutott eszembe semmi. Aztán elmondtam, hogy szeretném ôket megismerni és írni róluk. Örültek a találkozásnak. Elmesélték, hogy nem rég érkeztek ide, és hogy mi történt velük azóta, hogy nemsokára haza kell menniük Ecuadorba, mert a rendôrség nem hagyja, hogy a hat tagból álló zenekaruk együtt játsszon, és hogy az otthonról hozott artesania-t az utcán árulják. Azt mondták nekik, hogy erre engedélyt kellene kiváltaniuk, ami nagyon macerás feladatnak bizonyult számukra. Bár alig pár perce ismertük egymást, meghívtak a szállásukra.
Mikor elmentem hozzájuk, a hostel portása meglepôdött úti célomon. „Nagyon sokan vannak, mégis kis lakást vettek ki, ahonnan mindig együtt mennek az utcára, és egész nap zenélnek. Gyanúsan mosolyognak mindenen. Tud beszélni a nyelvükön? Mert ezek nem beszélnek mást, csak a sajátjukat. Ôrült egy család.” Miután elmondtam, miért jöttem, elvezetett a lakásukhoz.
Legalább tizenöten voltak, az ötévestôl az ötven évesig, és mindenki tette a dolgát. Quechua** nyelven beszéltek, aminek hangzása szokatlan és új volt számomra.
Egy ideig észre sem vették, hogy bejöttem. Albertót nem láttam sehol. Idegennek éreztem magam, aki egy nagyon zárt, családias körbe lépett be, ahol zûrzavaros minden. Zavaromban csak annyit mondtam, elnézést a késésért, bár nem úgy tûnt, mintha vártak volna. De ezt csak egy pár pillanatig éreztem, míg egy kedves néni rám nem mosolygott. Vidám, érdeklôdô kisgyerekek szaladgáltak a lábam elôtt, és egy aranyfogú, csillogó szemû, indián arcú férfi, Miguel, alám tolt egy széket. Végre megjelent Alberto is. Láthatóan nagyon örültek az érkezésemnek.
Nem mindenki tudott spanyolul, akik tudtak, azok intézték az utazást, beszéltek az idegenekkel, most velem is.
Egy üveg bort és egy hímzett játékgalambot vittem ajándékba. Gondoltam valami helyi íznek, szuvenírnek örülnének a legjobban, amirôl eszükbe jut hol jártak, és elmesélhetik otthon. Többször is megköszönték, de nem nagyon érdekelte ôket. A bort nem nyitották ki, ahogy mondták, csak ritkán isznak, és akkor is, csak ha van annyi, hogy berúgjanak tôle. A játékot odanyújtották az épp arra szaladgáló kislánynak, aki gyorsan elkapta, és magával vitte. Az ajándékomat nem úgy fogadták, mint vártam. Fontosabb volt, hogy itt vagyok, és mit mesélek nekik, mint az, hogy mit hoztam magammal.
Beszélgetésünk közben nagyon kedvesek voltak hozzám, de mégis kívülállónak tekintettek, csak másképp fejezték ki, mint ahogy megszoktam. Minden kérdésemre készségesen válaszoltak, de maguktól nem kezdtek el beszélni semmirôl. Sokszor válaszaik úgy tûntek, mint egy iskolai felelet. A hangulat azonban csöppet sem volt feszült. Néha mondtak egy viccet az anyanyelvükön, amire ha rákérdeztem csak legyintettek, hogy nem fontos, udvariasan elterelték a szót.
A zenekaruk neve Puricuna, ami quechua nyelven azt jelenti: „mindig úton”. Hatan játszanak benne, a zenétôl függôen váltogatva a hangszereket. Spanyolul és az anyanyelvükön énekelnek.
Hangszereik: bombo (nagy ütôvel ütött dob, ez adja az alapritmust), maraca, gitár, mandolin (8 húr), bandolin (15 húr), nádsípok (antara, planflautas, quenacha), charango (10 húr), aminek a hátuljára egy arckép volt faragva. Hangszereik közé sorolták a hárfát is, amin mérete miatt nem játszanak az utcán, de Miguel büszkén mesélt nagymamájáról, aki sokat hárfázott.
Mikor a hangszereiket sorolták, elôvettem egy papírt, hogy felírjam a nevüket. Ettôl kezdve, akármit mondtak, erôltették, hogy írjam le, vagy egyszerûen kivették a kezembôl a lapot, és ôk jegyezték fel. Fontosnak tartották, hogy amit mondanak, ne felejtsem el. Azt akarták, hogy amit írni fogok róluk, pontos legyen.
Akkor éreztem, hogy már jobban befogadtak, mikor a nagyfokú odafigyelés, udvariaskodás megszûnt, velem is elkezdtek viccelôdni és belevágtak a szavamba.
Annak ellenére, hogy velem kedvesek, és befogadóak voltak, a perui zenészeket nem szerették. Azt mondták, ellopják a zenéjüket, és ecuadori CD-ket árulnak.
Indulásom elôtt a család többi tagja quechua nyelven sutyorogva arra bíztatta Miguelt, mondja el, mi történt velük az ünnepek elôtt. A család két fiatal lány tagja, vízum nélkül akart átmenni Olaszországba, meglátogatni a rokonokat. A taxis 2000 dollárért csak Sopronig fuvarozta ôket, ott két hamis vonatjegyet adott el nekik 190-190 dollárért, aztán lelépett. A lányoknak fejenként még 30-30 dollárt kellett fizetni a vonatra Pestig. Megkértek, segítsek rajtuk. Mondtam, hogy ötletem sincs, hogyan szerezhetnénk vissza a pénzt. A taxist mégsem jelenthetjük fel, hiszen azért fizettek neki, hogy vízum nélkül átcsempéssze ôket a határon. De Miguel nem a pénzét akarta visszakapni, hanem megelôzni, hogy ez más ecuadorival is megtörténjen.

Toniék
Pár héttel azután, hogy találkoztam Albertoval, megismertem egy másik, latin zenész bandát a Kálvin téren. Egyikük, Toni, aki gitáron játszott, megadta a mobilszámát. Mikor felhívtam, nem csak emlékezett rám, de úgy beszélt velem, mintha minden nap találkoztunk volna. Meghívtam egy sörre, de visszautasította. Bocsánatot kért, és hozzátette: azért nem lehet, mert a feleségével egy kicsit összevesztek, és megígérte neki, hogy munka után hazamegy. Ha szeretnék velük találkozni, menjek ki a Nyugatihoz, mert délután 4-ig ott fognak zenélni.
Másnap elvittem magammal egy kis dobot. Gondoltam úgy könnyebb lesz beilleszkedni, ha azt csinálom, amit ôk, vagyis zenélek. Heten voltak. Miután mindenkinek bemutatkoztam, és megmutattam a dobomat, elkezdtünk játszani. A számok között beszélgettünk, mégis olyan érzésem volt, mintha levegônek néznének. Ettôl az érzéstôl feszült lettem, amitôl még kínosabbá vált a helyzetem. Errôl tudomást sem vettek, vagy csak úgy tettek, mintha nem érdekelné ôket. Alig vártam, hogy újra elkezdjünk zenélni, mert akkor kicsit megkönnyebbültem. A járókelôk mosolyogva nézték, mit keres közöttük ez az európai arc, de ez még mindig elviselhetôbb volt.
Toni és a banda többi tagja nem vándorolnak már annyit, mint a Cachimuel család, és nem rokonok. Sokan itt ismerték meg egymást, és vannak, akik nem is zenéltek azelôtt. Többen közülük már ide házasodtak.

Vicente, Estuardo, és öccse, Pepe
Velük is elôször a Kálvin téren találkoztam. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem, ismerik-e Tonit. Tudtam, ha van egy közös ismerôsünk, könnyebb lesz elkezdeni a beszélgetést. Ismerték. Szinte minden hozzájuk hasonló utcazenésszel jóban vannak, néha együtt is szoktak zenélni. Nem tekintik egymást versenytársaknak, a peruiakkal sincs semmi bajuk csakúgy, mint Toniéknak sem. „Mindenki lehet rendes, vagy bunkó, ez nem azon múlik, hogy ki honnan jött, és mivel foglalkozik” — mondták. Már ôk is majd tíz éve itt élnek Magyarországon.
Elmeséltem, hogy Toniék gruppjában már doboltam, és most is épp oda tartok, de szeretném ôket is megismerni. Ha nem bánják, maradok egy kicsit. Örültek nekem. Talán, mert kevesebben voltak, könnyedebben beszélgettem velük, mint Toniekkal, a kapcsolatteremtés elsô és talán legnehezebb szakaszai nem voltak olyan kínosak.
Pepe gitározott, Vicente charangón, Estuardo pánsípon játszott, amit kukoricaszemekkel hangolt (a sípokba nyomkodta a szemeket, ezzel megváltoztatta hangszínüket) és furulyázott is.
Többször tartottunk nagyobb szüneteket a számok között. Nyitottak voltak, jó hangulatban beszélgettünk az utcazajban. Különös érzés kívülrôl látni az aluljáró rohanó életét, amiben én is nap mint nap részt veszek. Közöttük, kívülállónak éreztem magam a saját, megszokott környezetemben is.

Beilleszkedés?
Miért érezheti magát kellemetlenül az antropológus a terepen?
Már említettem, hogy az elsô találkozásnál is voltak dilemmáim. Hogyan kell elkezdeni a terepmunkát? Mit mondjak, mikor elôször megszólítok valakit? Aztán, mikor próbáltam beilleszkedni, egyre több kellemetlen szituációba kerültem, amiben esetlennek érezem magam. Az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni, de az antropológia éppen ezért nem egy könyvekbôl megtanulható tudomány. Itt hús-vér emberekkel kerülünk kapcsolatba, és rajtuk keresztül próbáljuk megmagyarázni kulturális sajátosságaikat. A kellemetlen helyzetek legtöbbször azért jöttek létre, mert bizonyos dolgokat másképp értelmeztem, mint ôk. A következôkben látni fogjuk, hogy sokszor ezek jellemzik legjobban gondolkozásmódjukat, kultúrájukat. Az ilyen helyzetekben kell zárójelbe rakni saját ítéleteinket, és megfigyelni a jelenséget. Ez azonban nem könnyû feladat, mert ha felteszek egy kérdést, amit nem úgy értelmeznek, mint én, és ezért nem kapok rá kielégítô választ, vagy ha nem tudok nevetni a vicceiken, esetleg félreértem ôket, és ezért úgy érzem, kirekesztenek a közösségbôl, vagy nevetek valamin, amit ôk egyáltalán nem tartanak viccesnek, akkor akármennyire is tudom mi az a kulturális relativizmus — pancsernak érzem magam.
„Ha meg akarjuk érteni a bennszülöttek (...) belsô életét és annak súlyát, az inkább egy közmondás, egy utalás, vagy egy vicc megértésére hasonlít, (...) semmint valamiféle lelki közösség eléréséhez.” (Geertz 2001: 245)
Ha valami érdekesebb volt számukra, mint amit kérdeztem, vagy ha elsétált elôttünk egy jó nô, a mondat közepén azt felelték „aha”, és egyszerûen hátat fordítottak. Mások az etikett szabályai. Nem lehet általánosítani, hogy mi számít udvariasnak.
Toniék bandájában ismertem meg Antoniot. Ô volt a legzárkózottabb. Csak néha állt be zenélni, és akkor is csak a juhkörömfüzért rázta. Gyakrabban a CD-ket árulta. Több piacon bérelt már helyet, ahol artesaniát árult. Ô szintén Otavalóból jött, mint a Cachimuel család. Mikor arról kérdeztem, miben más Otavalo Budapesttôl, az ottani élet az ittenitôl, nem értettük egymást:
— Otavalo falu, ez meg város — mondta Antonio.
— Nem látsz nagyobb különbséget Otavalo és Budapest között, mint mondjuk Otavalo és Quito között?
— Quitóban más az éghajlat, és ott spanyolul beszélnek.
— De életmódban, az emberek viselkedésében biztos feltûntek már neked olyasmik, amik teljesen mások itt, mint Otavalóban?
— Már mondtam neked. Az egyik falu, a másik város. Persze, egészen mások az emberek ott, mint itt. Az egyik falu, a másik város.
Volt, aki azt mondta: „ha meg akarod ismerni Otavalót, töltsd le a neten.”
— És amit ott találok, abból valós képet kapok Otavalóról?
— Persze, ott találsz eredeti fényképeket a faluról. Valós fényképeket.
Ez a helyzet ahhoz hasonlíthatott, amit Evans-Pritchard is átélt a nuer férfival folytatott párbeszédben (vö. Prónai 1995: 37).
Beszélgetés közben ôk is érezték a feszültséget, ami azért jött létre, mert én másképp értelmeztem a kérdéseket, és az arra kapott válaszokat, mint ôk. Ez a metakommunikációból világosan kiderült. Értetlen arcot vágtak, mintha olyan dolgot kérdeztem volna tôlük, ami már-már olyannyira „evidens”, hogy nem is lehet rá „normálisan” válaszolni. Azt, hogy mi az evidens és normális, ôk másképp interpretálták, mint én. Nekem azt kell majd megértenem és „lefordítanom”, hogyan. Ahogy Geertz is fogalmazott: „Azért nem tudjuk megérteni, hogy az emberek miben törik a fejüket, mert nem ismerjük ki magunkat abban a képi világban, amelyen belül cselekedeteik jelekké válnak.” (Geertz 2001: 205)
Mikor egyszer Estuardoékkal találkoztam a Kálvin téren, épp egy ismerôsükkel beszélgettek. Katának hívták. Magyar lány volt, argentin kedvesén keresztül sok itt élô latin-amerikai barátot szerzett, így ismerte meg Estuardoékat is. Öten elmentünk ebédelni. Gombás, szószos marhanyelvet ettünk rizzsel. A gyorsétterem kinézetre nekik sem tetszett, de azt mondták olcsó és ehetô, ezért szeretnek itt ebédelni. Viccelôdtek, hülyéskedtek egymással. Máskor is megfigyeltem, hogy humoruk „szexcentrikus” volt. Zenélés közben is, ha arra járt egy ismerôs, fiatal lány, egyikük félrerakta hangszerét, és kiugrott beszélgetni vele. A szám végén kíváncsian kikérdezték a többiek, mirôl volt szó a „kis csajjal”, és nagyokat nevettek azon, hogy jön zavarba, vagy milyen frappáns választ ad a másik.
Az étteremben sok viccet nem értettünk Katával. Nonverbális kommunikációjuk miatt több félreértés alakult ki köztünk. Egyszer Pepe, mikor kézfejét függôlegesen tartva maga mellett mutatta, hogy ilyen kicsi kora óta ismeri Katát. Én azt hittem, Pepe arra céloz, hogy már akkor is ismerte Katát, mikor még lapos volt (nem volt melle), de mikor nevettem, ôk csak értetlenül néztek. Amint megtudták min nevetek, pukkadoztak a röhögéstôl. Elmondták, hogy ôk, ha emberrôl van szó, a magasságot függôlegesen tartott kézzel mutatják, és csak állatoknál vízszintessel — úgy, mint mi —, mert azokat szoktuk így simogatni.
Ebéd után átmentünk a Lehel térre. A metrón rászálltak Katára, most ôt cikizték. Nevettek rajta, és azon, ahogy visszavág.
— Jaj, Kata nagy bajban vagy, láttam, mikor megcsaltad a barátodat és el fogom mondani neki — évôdött Pepe a lánnyal.
— Mit láttál te, meg sem ismernél este — felelte Kata.
— Már hogyne ismerne meg, régen ismerünk téged. Én is azóta, hogy nem vagy szûz — szólt közbe Vicente.
— Tessék, mit mondtál, mióta? —kérdezte Kata, aki nem hallotta Vicente motyogását.
— Semmi közöd hozzá! Az új barátommal beszélgettem a vallásról — mondta Vicente, és komoly arccal felém fordult.
A Lehel téren újra elkezdtek játszani. Pár szám után elmentem, de megbeszéltük, hogy hamarosan újra találkozunk.
Kata is arra ment, mint én. Elmesélte, hogy tíz évvel ezelôtt, mikor kapcsolatba került az itt élô latinokkal, sokkal több perui, ecuadori és bolíviai utcazenész volt nálunk. Akkor sem, most sem érti, hogyan tudnak ilyen körülmények között élni, ilyen szegénységben. Azt mondta, hogy a peruiakkal jobban kijött, de most már alig pár peruit látni az utcán zenélni. Rengetegen abbahagyták, vagy elmentek innen. Furcsa volt ezeket hallani tôle. Nekem úgy tûnt, Estuardóékkal nagyon jó barátok, és hogy tetszik neki, ahogy élnek.
Az a tény, hogy neki szegénynek és elviselhetetlennek tûnik a latin-amerikai utcazenészek élete, nem jelenti, hogy valóban az. Ahogy Vicente mondta, ôk így érzik jól magukat. „Én magam úgy tekintek az emberiség változataira, mint alternatív, morális értékrendszerekre, és nem pedig, mint különbözô gazdasági körülményekhez való alkalmazkodás termékeire.” (Leach 1996: 104)
Voltak, akik a poén kedvéért átvertek, és én csak hetekkel késôbb jöttem rá a tréfára. Toniékkal zenélt Eduardo. Mikor megkérdeztem tôle, hogy csak a zenélésbôl él-e, azt felelte, dehogy is, ô az ecuadori nagykövetség egyik szakácsa, csak néha jár ide a barátok miatt. Estuardót mindenki Loconak (ôrültnek) becézte. Ahogy mondták, azért, „mert most is ugyanolyan ôrült, mint fiatal korában. Mindig mindenbôl tréfát ûz.” Ritkán volt Toniékkal, de nem azért, mert a nagykövetségen dolgozott, hanem azért, mert egyik barátjával, kettesben, más aluljárókban szokott zenélni, kalapozni. Mikor megtudta, hogy én komolyan hittem, hogy ô szakács, lesütötte a szemét, és sokkal távolságtartóbb lett, jó ideig nem viccelôdött velem. Úgy éreztem, ha nem veszem a lapot a vicceik közben, idegennek tartanak, akivel tisztelettudóan viselkednek, de kerülik, nem veszik be maguk közé.
Toniék bandájában mindig valakinek az volt a feladata, hogy eladjon pár CD-t, vagy kazettát. Ebben sokszor perui barátjuk, Richard is segített, aki egy másik bandában bombón játszott. Sokan nem is emlékeztek a nevére, mert mindenki csak Peruinak szólította, mivel ô az egyetlen, aki nem Ecuadorból jött. A legszembetûnôbb különbség közte és a többiek között, a kiejtése volt. Perui akcentusban beszélt, amit én jobban megértettem. Nem harapta el úgy a szavakat, mint a többiek, és nem használt annyi helyi kifejezést sem. A bandában ô volt a legbeszédesebb. A számok közötti szünetekben, ha nem a nôkrôl, vagy a fociról volt szó, mindig volt egy hosszú vicce, amit néha rajtam kívül mások sem értettek. Mikor nekem már úgy tûnt, hogy szegény tényleg kellemetlen helyzetbe került, ô anélkül, hogy kicsit is zavarba jött volna, mondott egy másik viccet, vagy leszólította a járókelôket, és árulta tovább a CD-t, a többiek pedig folytatták a zenélést.
Az, hogy mikor érezzük magunkat kellemetlenül, mikor „ciki” amit csinálunk, attól függ, hogy az általunk megszokott közösségben mi számít elfogadott viselkedésnek, és mi nem. Mikor egy másik közösségbe kerülünk, hajlamosak vagyunk saját logikánk alapján interpretálni a jelenségeket, mint ebben a helyzetben én, aki szinte a Perui helyett is kellemetlenül éreztem magam. „Az etnocentrizmus elsôsorban akkor kísért, ha olyan viselkedésformákkal és szokásokkal találjuk szembe magunkat, amelyekre nincsen saját kulturális modellünk, vagy ahhoz megközelítôen hasonló.” (Borsányi 1988: 64.) Ilyen helyzetekben, könnyen elszundít az antropológus, és az „ember része” zavarba jön. Ilyenkor a legnehezebb a kulturális relativizmus gyakorlása. De ha mégis sikerül, és megpróbálja értelmezni a helyzetet, a jelen esetben a Peruival történteket, megállapíthatja, hogy köztük nem kínos rossz viccet mondani, amin nem nevetnek a többiek, inkább az a ciki, ha nem mond se jót, se rosszat az ember, hanem hallgat, zárkózott, mint Antonio, akit ha ezzel piszkáltak, mindig jobban megsértôdött, mint a többiek.

„Itt nehezebb megélni, de könnyebb élni”
Annak ellenére, hogy az általam kutatott, latin-amerikai utcazenészek látszatra hasonló közösségeket alkotnak, mert egyforma hangszerekkel, kisebb eltérésekkel ugyanolyan zenét játszanak, egy idegen országban, az utcán, néha saját „népviseletben” és többnyire hosszú hajjal*, mégsem alkotnak minden szempontból egységes közösséget. „Az általunk vizsgált emberek tapasztalatait az énrôl alkotott saját elképzelésük fényében kell elemezni. (...) Ezek az elképzelések nemcsak a mienktôl különböznek jelentôs mértékben, de — nem kevésbé drámai és tanulságos módon — egymástól is eltérnek.” (Geertz 2001: 232)
A Cachimuel család együtt vándorol országról országra. Nem tanultak meg más nyelveket. Nem szimpatizáltak a peruiakkal, nem álltak össze más utcazenészekkel, a Puricuna tagjai mindig ugyanazok voltak.
Toni bandája, vagy Estuardoék viszont letelepedtek, közülük sokan ide házasodtak. Megtanultak magyarul, más bandákban is játszottak már, néha peruiakkal együtt. De még köztük is vannak eltérések. Alfredo átállt Estuardoékhoz zenélni, mert úgy látta, Toniék lustábbak, keveset játszanak.
Pepe, akivel pár hónap után jó barátok lettünk, azt mondta, mikor elmeséltem, milyen kommunikációs nehézségeim voltak az otavalóiakkal, hogy ez nem meglepô, hiszen ôket Ecuadorban sem érti mindenki. „Arrafelé sokan nem szeretik az indiánokat, akik kisebb falvakból, néha törzsekbôl, a spanyol nyelvet alig beszélve, népviseletben feljönnek a városokba munkát keresni, vagy kereskedni. Az otavalóiakat is sokszor így kezelik. Félrelökik ôket a sorban. Nekünk nincs velük semmi bajunk, de tényleg néha úgy válaszolnak, mintha ufók lennének” — mondta.

Miért keltek útra, és hogyan kerültek ide Magyarországra? Hogyan élnek itt?
A Cachimuel család Otavalóból indult el. „Arrafelé még ma is élnek indián törzsek” — mesélték. Büszkék voltak arra, hogy az inkáktól származnak, bár nem mondtak róluk sokat. „Talán ha jártunk volna iskolába, többet tudnánk az ôseinkrôl.” Úgy tartották, aki iskolába jár, annak mindenrôl kell tudnia, még a szokásaikat is jobban kell ismernie, mint nekik.
Szívesebben beszéltek az otthoni emlékekrôl, vályogházépítésrôl, ünnepekrôl, mint a falujuk történetérôl. Nem voltak teljesen biztosak a dátumokban, egymástól kérdezgették:
„Mikor is van az Entireimi Atawalpa*, a nagy inka ünnep?”
Arra sem emlékeznek pontosan, hogy hány éve keltek útra. A zenébôl nem tudtak megélni Ecuadorban. Elôször a gyerekek próbáltak szerencsét Panamában, majd Európába utaztak. Az USA-ba azért nem mentek, mert ott sok volt a dél-amerikai zenész. Ezeket az információkat olyan ecuadoriaktól kapták, akik már éltek külföldön, vándoroltak, zenéltek. Sokan mondták nekik, hogy a legjobb Európába menni, mert ott új, érdekes dolgokat ismerhet meg az ember, és több pénzt lehet keresni.
Általában kétévenként vándoroltak tovább más országba, és útjaik során többször mentek haza Ecuadorba ünnepekre, vagy népmûvészeti áruért. Éltek Franciaországban, Hollandiában, majd Belgiumban. A család több mint hatvanfôs, a világ különbözô pontjain zenélnek, de mindig tudnak egymásról, segítik egymást anyagilag is. Ez az összetartás nagyon fontos számukra.
„Mindenhol jól megvagyunk, a kisebb-nagyobb bajok, nem tragédiák, mert együtt nem érhet minket nagy baj.”
Kisebb bajnak számít az, hogy már nem zenélhetnek az EU-ban sem vízum nélkül, ezért fél éve haza kellett menniük Ecuadorba. „De majd csak lesz valahogy” — mondták. Azért jöttek Budapestre, mert ide nem kellett vízum, de azt nem tudták, hogy engedély kell a zenéléshez, és hogy népmûvészeti tárgyakat tilos az utcán árulni. Ezért csak pár hetet maradtak Budapesten, aztán átmentek Svájcba, ahol Miguel lánya él.
Toniéknál a kérdés, hogy miért, és hogyan utaztak, már bonyolultabb, mert ôk nem együtt jöttek, és nem egy helyrôl. Mint már volt róla szó, köztük is akadtak otavalóiak, mint Antonio, a harminc év körüli férfi, aki vagy CD-t árult, vagy juhkörömfüzéren rázta a ritmust. Nagyon zárkózott volt. Évekkel ezelôtt azért kelt útra, hogy valahol Európában egy ecuadori népmûvészeti butikot nyisson. Volt is egy kis üzlete, de alig tudott eladni valamit, ezért tönkrement. Utána állt be a bandába, de elôtte nem ismerte ôket, nem is zenélt még soha. Néha most is bérel egy standot valamelyik piacon és árulja az artesaniát. Felesége Ecuadorban él, neki küldi a pénzt, és amikor megteheti, hazamegy hozzá. Jól érzi magát itt, és nem akar letelepedni sehol. Nem tudja, hogy valaha itt fog-e élni családjával, vagy otthon: „Nincsenek terveim, a mának élek.”
Andres, aki úgyszintén otavalói, azt mondta, hogy neki ismerôs volt Antonio, mintha már látta volna, még mielôtt útra kelt, de errôl nem beszéltek soha. „Nem tartottuk fontosnak, hogy találkoztunk-e már a múltban.”
Enrique is, aki nádsípon játszott, Otavaloból indult. Ôt a szülei bíztatták, még mielôtt befejezte volna az iskolát, hogy próbáljon szerencsét Európában. Tizennégy évesen kelt útra. Mikor a Cachimuel családról meséltem neki, összeráncolta a homlokát, elítélte életmódjukat. „Nem jó, ha nem alkalmazkodunk. Meg kell próbálni nyelveket tanulni, nyitottnak kell lennünk más kultúrákra.” Azt, hogy Cachimuelék nem szeretik a peruiakat, Enrique nem is értette. Neki nincs otthon felesége, sôt, már alig tartja a kapcsolatot a régi ismerôseivel. „Mint majdnem mindannyian, elôször én is Németországba mentem. Ott egy üzletházban dolgoztam, segítettem az árubeszerzésben. Most itt élek, ide házasodtam.” Büszkén számolt be arról, hogy egész Izraelig eljutott vándorlásai során, ahová nem engedték be kalapozni, megtiltották, hogy az utcán zenéljen. „De nem történt nagy tragédia, elmentem máshová” — tette hozzá.
Toni, Alfredo, Estuardóék és még sokan mások — ahogy Enrique mondta — elôször Németországba mentek, mert sok ismerôsük tért haza onnan izgalmas történetekkel. Aztán — mint ô is — vándoroltak, a zenélésen kívül alkalmi munkákat vállaltak, ecuadori szuvenireket árultak. Azért jöttek át Magyarországra, mert úgy hallották, az anyagi nehézségek ellenére, itt jobban érezhetik magukat, mert „temperamentumosabbak” az emberek, „könnyebb velük szót érteni, nincs olyan rend, felszabadultabbak a fiatalok.” Ahogy Vicente mondta: „itt nehezebb megélni, de könnyebb élni.”
Sokat hallottam tôlük, hogy a kaland kedvéért jöttek Európába, 10-15 évvel ezelôtt. Mindig úgy beszéltek, mintha nemrég érkeztek volna ide. Nem értettem, mit jelent számukra a kaland? Hogy lehet egy ilyen hosszú idôszakot, amit hazájuktól távol, más országokban letelepedve és családot alapítva töltöttek, kalandnak felfogni? Az ilyen kérdéseket nem tartották fontosnak, olykor annyira egyszerû válaszokat adtak, hogy nem értettem ôket. Ettôl bizonyult még érdekesebbnek ez a kérdés. Hiszen ha ilyen, számomra zavaros válaszokat kapok, vagyis ôk másképp interpretálhatják a kérdést, mint én, az szintén azt jelentheti, hogy olyan területre jutottam, ahol kulturális sajátosságokat, különbségeket fejthetek meg.
Vicente csak annyit mondott, ôk így érzik jól magukat, és nem jutott eszükbe más, amit szívesebben csinálnának. Amíg nem fáradnak bele, vagy nem kezdik el unni ezt, addig kalandoznak. Ha eljön az ideje, hazamennek. Estuardo, akármerre járt is a világban, mindig Ecuadort tekintette hazájának. Családjával szeretne majd hazamenni, és otthon megöregedni. Voltak, akik már nem érzik magukat annyira ecuadorinak vagy peruinak, mint amikor útra keltek. A Perui, aki néha segített Toniéknak, azt mondta; „Már régen itt élek, családom van, nem biztos, hogy valaha visszamegyek Ecuadorba. Én valahol a két kultúra között érzem magam. A szívemben örökké viszem tovább, amit otthon kaptam, de már nagyon megszoktam az itteni életet.” Még hozzátette: „Nekünk ugyanúgy egzotikus Európa, mint nektek Latin-Amerika.”
Mi az egzotikus számukra?
„A másság, az fontos, mert izgalmas, és ezért egzotikus. Itt például mások a nôk.”
„Több a lehetôség, több pénzt lehet keresni, na meg más helyen, más emberek közt élni, ami izgalmas és egzotikus” — válaszolták.
Pepét is vonzotta a kaland. Elôször bátyja, Estuardo kelt útra Ibarraból (ami Quitótól északra található). Mikor Pepe megunta az egyetemet, ahol építész mérnöknek tanult, édesanyja elé állt, és azt mondta, nem akar tovább tanulni, ô is azt szeretné csinálni, mint a bátyja, világot látni, zenélni, kalapozni más országokban. Az anyja figyelmeztette, hogy jól gondolja meg, és ha biztos benne, hogy ezt szeretné, hát menjen, tegye azt, amit jónak lát. Felhívta Estuardot, aki Németországban már félre rakott annyi pénzt, hogy ki tudta belôle fizetni öccse útiköltségeit. Így vágott neki a nagyvilágnak. Bátyjával több országban éltek, zenéltek, kalapoztak.
A válaszokból, hogy miért keltek útra, kiderül, hogy mindannyian a kalandot keresték, és keresik most is, de mondhatjuk, hogy ez a kaland az életük. Ahhoz, hogy világosabbá váljon, milyen is ez az élet, és hogy ôk hogyan értékelik a dolgokat benne, azt kell megvizsgálnunk, ami összeköti ôket, kitölti idejük nagy részét, és amibôl megkeresik a napi betevôjüket. A zenét és a zenészséget, az ô felfogásukban.

Ôk maguk hogyan értelmezik zenész mivoltukat?
Utcazenésznek érzik-e magukat?
Érdekes, mert mint mondtam, idejük nagy részében ezt csinálják, mégsem mondhatjuk egyértelmûen rájuk, hogy kalapozó utcazenészek, mert az ilyen kérdésekre nem egyértelmû a válaszuk. Nem gondolkoztak még ezen. Azok is, meg nem is, amit a Rafaellel folytatott párbeszéd igazol a legtisztábban. Rafael Toniékkal játszik charangón. Vele találtam meg legnehezebben a közös hangot, mert sokszor mintha kikapcsolt volna, nem is válaszolt a kérdéseimre, és mert egyszer Coconak szólítottam, ahogy a többiek szokták ôt nevezni, mikor róla beszélnek, de mint kiderült, ez nem a beceneve, hanem egy ráragadt gúnynév volt. (Cocodrilo-Coco)
— Minden nap itt zenéltek?
— Igen.
— Ha a foglalkozásodat kérdezik, utcazenész vagy?
— Nem, nem feltétlenül.
— Akkor mi vagy?
— Én csak itt zenélgetek a többiekkel, amivel pénzt is keresek, de nem vagyok igazi zenész.
— Ki az igazi zenész?
— Aki kottából játszik, és csak azt játszza, ami oda le van írva. Kötött munkaidôben dolgozik, mondjuk egy bárban, és fix fizetést kap. Én nem csinálom ezt. Hagyom, hogy úgy pengessen a kezem, ahogy ô akar, és a torkomon is csak úgy, mikor milyen kedve van, kiengedek pár hangot. Mikor nincs kedvem, nem csinálom.
Alfredo is úgy gondolta, hogy az az igazi zenész, aki egyetemen tanulta a szakmát, és valahol fôállásban dolgozik.
— És mit gondolsz róluk, az „igazi” zenészekrôl?
— Én tisztelem ôket, de ôk sokszor lenéznek minket. Mégis akad köztük olyan, aki nem szívbôl játszik, hanem csak a megélhetésért. A zene nekünk inkább a kifejezés eszköze. Az ember szíve benne kell hogy legyen abban, amit játszik, különben nincs semmi értelme.
„Ez jó munka, mert azt csinálom, amit szeretek” — tette hozzá Vicente.
Estuardóék azt mondták, ez összeköti ôket és biztonságot ad. „Egy utcazenész soha nem marad egyedül, és nem is hal éhen.”

Milyen a közösségi norma „munka” közben? Munka-e a zene számukra?
Hétfôtôl péntekig, reggel tíz-tizenegy között szoktak találkozni, vagy egy megszokott helyen, mint például Toniék a Nyugatinál, vagy az elôzô délután megbeszéltek szerint, mint Estuardóék. Nem állapodnak meg pontos idôben, de ha nem jön közbe semmi, egy órán belül mindenki a helyszínen van. Mialatt elôveszik a hangszereiket, beszélgetnek, viccelôdnek, aztán elkezdenek zenélni. Van, mikor nem mindenki jön el, de ez nem zavar senkit. Nem foglalkoznak azzal, hol vannak a többiek, „úgyis majd jönnek” — mondják, ugyanúgy zenélnek, mintha nyolcan volnának.
Mikor megéheztünk, egy és három között elmentünk egy közeli gyorsétterembe ebédelni, aztán ha még volt kedvük, folytatták a zenélést délután négyig-ötig. A nap végén mindig elosztják a bevételt, mindenki ugyanannyit kap. De nemcsak a pénzt osztják szét egymás között. Például a sört, amit néha a pihenôk alatt szoktak venni, vagy amit Vicente születésnapjára vittem, körbeadták, hogy mindenki ihasson belôle. Köztük ez nem számít nemes gesztusnak, sôt, ha sokáig nem adta tovább valaki az üveget, megszólták érte, vagy megütögették a vállát: „Héj.”
Mikor nem kerestek sokat, ami pár forintot jelentett fejenként, azt mondták, ez egy rossz nap volt, de hozzátették; „sebaj, majd lesz jobb is.” Nekik a fôszezon tavasszal és nyáron van, mert akkor meg szokták hívni ôket falvakba, városokba, nyílt körû rendezvényekre, búcsúkba, ahol többet keresnek, mint az utcán. Errôl Gelléri dolgozatában is olvashatunk, de ô azt tapasztalta, hogy turistaszezonban a szabadtéri zenéléssel való próbálkozás „minden egyes csoport esetében kudarcnak bizonyult.” (Gelléri 1997: 68)
Az év többi hónapjában, az aluljárókban szoktak zenélni. Ennek több oka van: ott télen melegebb van, nem esik az esô, és ott fordulnak meg a legtöbben. Ha mégis kevesen voltak, idônként hosszabban megpihentünk. Mindenki elcsámborgott, beszélgetett. A nagy nyugalomból hirtelen váltottak, felkapták hangszereiket, beálltak a másik mellé, és már folytatták is. Különösebb elôkészület nélkül kezdenek zenélni. Mindent beleadva, könnyedén, boldogan játszanak. Ilyenkor valami olyat érezhetnek, amit én nem, és amit nem tudnak szavakban kifejezni. „Az etnográfus nem fogja fel — és szerintem jórészt nem is foghatja fel —, hogy mi az, amit adatközlôje észlel. Csak azt észleli, hogy mások mivel (vagy milyen módon, vagy min keresztül) észlelnek.” (Geertz 2001: 230)
Néha tettünk egy kört, vagy mindenki lépett egyet elôre, aztán hátra. Sokszor lemaradtam, de mások is elrontották. Ez nem zavart senkit. Felszabadultan játszottak tovább, nem törôdve a kisebb hibákkal.
A bandában nincs fônök. Sokáig mégis azt hittem, hogy Toniéknál Andres vezet a bombóval és maracával, mindig ô mondta, melyik szám következik. Kiderült, hogy csak véletlenül jött ki így a lépés, mert neki jutott hamarabb eszébe, hogy mit játsszanak.
Azelôtt nem mindenki tudott zenélni. Antonio nem is gondolta, hogy valamikor itt, Európában egy utcazenész bandával fog kalapozni. A Perui is csak ritkán fogja kezébe a bombót. Ô sem zenélt azelôtt. Ôk azok, akik legtöbbször a zenekar elôtt leszólítják a járókelôket és megpróbálnak nekik eladni egy CD-t, vagy kazettát. „Ennek a csapatnak Los Andes lehetne a neve, mint a CD-nek, de alig vannak, akik játszanak rajta. Többen, különbözô bandákból szoktak összeállni, hogy stúdióban felvegyenek pár számot, összedobjanak egy-egy mûsoros kazettát, CD-t. De ugyanazt a zenét játsszuk mi is, mint ami ezeken van” — mesélte Andres.
Még Venezuelában mutatták meg nekem, hogyan kell cuatrón játszani. Egy ilyen hangszert haza is hoztam, és néha elvittem magammal, hogy megpróbáljak velük együtt zenélni. Estuardóék többet foglalkoztak velem. Toniéknál mikor össze akartam hangolni a gitárral és a charangóval, nem sokat segítettek, azt mondták, ôk ehhez nem értenek, de ha be tudom hangolni magamnak, és elkapom a dallamot, játsszak velük nyugodtan. Ezzel le is tudták, elkezdtek zenélni, és nem törôdtek vele, hogy én mit csinálok. Bolivar — akit mindenki Bolinak becézett — volt a legsegítôkészebb. Mikor látta, hogy nem tudom követni ôket cuatrón, mert nem ismerem úgy a dalaikat, megnyugtatott, hogy sokak közülük úgy kerültek ide, mint én. Meghallották a zenét, aztán másnap lejöttek. Szép lassan megtanulták a dalokat, és most együtt játszanak a többiekkel. Sokan több gruppban zenélnek párhuzamosan, de vannak, akik csak itt, mások csak ritkán, vagy már egyáltalán nem járnak le, mert máshol dolgoznak.
Hetente egyszer-kétszer elôfordult, hogy odajött egy rendôr. Az engedélyt kérte. Elôször nagyon meglepett, hogy senkinek nem volt erre engedélye. Ilyenkor, mintha maguktól hagyták volna abba a zenélést, nyugodtan összepakoltak, elmentünk máshová, vagy ha ebédidô volt, az egyik gyorsétterembe, vagy egyszerûen már nem volt kedvük tovább zenélni és hazamentek. Mikor megpróbáltak engedélyt szerezni, azt mondták nekik, hogy erre nem lehet semmilyen papírt kiváltani, mert nincs törvény az utcán zenélôkre. Estuardo szerint ez annak a módja, hogy tudtukra adják, itt nem szeretik, ha az utcán zenélnek. Toniék azt mondták, mivel nem minden rendôr megy oda hozzájuk, ezért ez emberfüggô. Valakinek nem tetszik, amit csinálnak, és ha ez a valaki épp rendôr, megteheti, hogy elküldi ôket. Ôk ezért nem haragudtak rájuk. „A feladatukat végzik, és nekik nem tetszik, amit mi csinálunk, ezért rossznak tartják” — mondták. De azért nem érzik magukat bûnösnek. Átmennek egy másik aluljáróba, mert nekik meg ez a feladatuk, és sokan szeretik ôket, ha nem így lenne, nem tudnának ebbôl élni. Nem dobnának be aprót a gitártartóba, nem vennének CD-t, vagy kazettát tôlük és nem hívnák meg ôket tavasszal és nyáron nyílt rendezvényekre, iskolákba fellépni.
Sokszor úgy tûnt, mintha közömbösek lennének a problémákkal. Egyszer ebéd közben Estuardóék megkérdezték, mit gondolok az EU-ról. Röviden elmondtam véleményemet, aztán visszakérdeztem, hogy miért akarták tudni, és hogy ôk mit gondolnak errôl.
„Ahogy mondtad, a belépés után kicsit nehéz lesz, mert az árak gyorsabban nônek, mint a keresetek. Így volt ez máshol is, Németországban, Spanyolországban” — mondta Estuardo.
Azoknak, akiknek nincs letelepedési engedélyük, vízumot kell váltaniuk, hogy miután beléptünk az EU-ba, itt maradhassanak. Ehhez szükség van egy befogadó nyilatkozatra, ami azt jelenti, hogy valakinek, akinek van bejelentett lakhelye és a követelményeknek megfelelô jövedelme, felelôsséget kell vállalnia értük itt tartózkodásuk ideje alatt. Pepének nincs olyan ismerôse, aki tudna ebben segíteni, ezért rövid idôn belül gyermekeitôl búcsút kell vennie, és hazaköltöznie Ecuadorba. Mégsem keres lázasan valami megoldást. „Ha egyszer ez a törvény, nekem be kell tartani. Így hozta a sors. Ecuadorban majd találok valami munkát, és folytatom az életemet. Nem szívesen hagyom itt gyerekeimet, de biztos vagyok benne, nemsokára újra láthatom majd ôket. Ez ellen nem lehet mit tenni, az nem segít, ha bosszankodom. Egyszerûen élek tovább, mint eddig, kisebb változásokkal” — tette hozzá Pepe véleményét az EU-val kapcsolatban.
A leírtakból is látszik, hogy többször kerültek már nehéz helyzetekbe. Nem teljesen értettem, hogyan tudják ilyenkor is mindenben a jót keresni, mindent pozitívan látni. Miért nem háborodnak fel, mikor másképp történnek a dolgok, mint amire számítottak, és ezért saját hibájukon kívül kerülnek szerencsétlen helyzetbe; a banda fele otthon marad, és nincs aki helyettesítse a gitárost, a rendôr jogtalanul elzavarja ôket az aluljáróból, vagy el kell hagyniuk családjukat, mert egy új törvény miatt nem tartózkodhatnak itt tovább. Mindig ilyen optimisták? Ôk mit gondolnak errôl, optimistának tartják-e magukat?
„Mi nem vagyunk optimisták, de pesszimisták sem. Reálisan látjuk a világot. Ugyanannyi idôt szánok a rossz dolgokra, mint a jókra, és ezek mindig kiegyenlítik egymást. Mikor elküldtek a rendôrök az elôbb, rosszul esett, de már nem foglalkozom ezzel. Itt vannak a barátaim, és most boldog vagyok, mert egy jót ehetek velük. Már úgyis éhes voltam” — mondta Estuardo, és elkezdtünk falatozni.
Ez a gondolkozás összefügg azzal, ahogyan az életük nagy részét kalandnak fogják fel. A múlttal és a jövôvel kevesebbet, és másképp foglalkoznak, mint a megszokott környezetem. Ez nem azt jelenti, hogy közömbösek a rossz dolgokkal, és mindenbe beletörôdnek. Saját életüket olyan értékek szerint élik, ahogy az nekik jó. Együtt biztonságban érzik magukat, és ami idejük nagy részét kitölti, amibôl élnek, azt szeretik, és saját elvárásaik szerint végezhetik, anélkül, hogy bárki megmondaná nekik, hogy jó, vagy rossz, amit csinálnak. És ha valaki netán ellenszenves velük, például a rendôr, aki elküldi ôket, nem tartják azt igazságtalannak, hiszen „neki ez a dolga”, az életnek pedig az, hogy jó és rossz között haladjon elôre.
Mint arról már beszéltünk az elôzô fejezetekben, annak ellenére, hogy a zene egyben a „hobbijuk”, munkának tekintik. „Szeretünk zenélni, de szabad idônkben nem szoktunk játszani, mert alig jut idônk a más teendôkre, a családra, vásárlásra és szórakozásra. Amellett, hogy ez a hobbink, mi ebbôl élünk, tehát a munkánk is egyben” — mondta Toni. A többiek bólogattak és helyeselték, amit mondott.
Mivel töltik a szabadidejüket? Hogyan szórakoznak, pihennek? Hogyan viselkednek ilyenkor egymással? Elôre láthatóan, a közösség eddigi kutatása során született dilemmáim miatt úgy gondolom, e téma kutatása, a kérdésekre megtalált válaszok interpretációja — ha egyáltalán általánosságban léteznek rá válaszok — hosszabb kutatást igényelne, több idôt kellene eltöltenem velük, szabadidejükben is huzamosabban közöttük kellene lennem. Mégis ezzel kapcsolatos megfigyeléseim és eddigi interpretációim ismerete fontos ahhoz, hogy jobban megértsük gondolkozásukat, közelebb kerüljünk identitásukhoz és ezeken keresztül értelmezhessük a közösségükben fellelhetô kulturális jelenségeket.

Számukra mi a kikapcsolódás? Bulik, ünnepek, szórakozás...
Mikor ilyesmirôl kérdeztem ôket, sokszor nosztalgiáztak, vidáman, de mély melankóliával meséltek otthoni élményeikrôl.
A Cachimuel családban szívesen meséltek arról, hogyan ünnepelnek júniusban az inka ünnepen, februárban a karneválon, vagy Szûz Mária ünnepén (Virgen de la presentación, február 7.). A szegényebbek szervezik a mulatságokat, ôk készítenek jelmezeket a felvonulásokra. „Ez itt nagyon hiányzik” — fejezték be a történeteket, amibôl kiderül, hogy otthon jobban szeretnek „szórakozni”, mint itt. A kalandos vándorlás például ilyen áldozatokkal jár, de meggyôzôdésük, ha majd újra haza mennek, megint a régi, megszokott módon kapcsolódhatnak ki.
Ünnepeikbôl látszik, a katolicizmus Ecuadorban keveredett az inka vallással. A nyelvük is keveredett a spanyollal. Ezt én is tapasztaltam, mert mikor quechua nyelven beszéltek egymáshoz, megértettem pár szót spanyolul.
Akik már régen itt élnek, ugyanúgy az otthoni történetekre emlékeztek vissza elôször, ha a kikapcsolódásról volt szó. Estuardóék is nosztalgiázva meséltek az ecuadori bulikról, ahol kortól függetlenül, kirobbanó hangulatban mulattak, táncoltak.
Itt, ha tehetik, „latin helyekre” járnak szórakozni. Sokat voltak péntekenként a Kaméleonban, a Mammut Bevásárló Központban. Ezek a helyek nem pótolhatják az otthoni estéket, de közelebb állnak hozzájuk, mint a helyi discok.
Egyszer, mikor megpihentünk két szám között, elmesélték, hogy ha alkalom adtán más, itt élô latin-amerikai utcazenészek összejöveteleket szerveznek, arra nem mindig szoktak elmenni, mert „sok latin zenész megjátssza magát. Úgy viselkedik, mintha vérbeli európai lenne.” Ez újabb kérdést vetett fel bennem; milyennek gondolnak ôk egy vérbeli európait, mikor bulit rendez? „Az egész sokkal merevebb, mint otthon. Nem is lehet elmondani, egyszerûen nem tudom elengedni magam. Az ilyen bulikon vagy csak beszélgetnek, ami nem mondható bulinak, vagy mindent úgy megszerveznek, a belépô befizetését, büfét, hogy nem érzi magát szabadnak az ember, tehát jól sem” — magyarázták késôbb.
Gondoltam érdekes lenne tovább kérdezni ôket errôl. Nehogy azt higgyék, hogy azért érdekelnek ennyire az ilyen bulik, mert szívesebben vagyok olyan emberekkel, akiket „beképzelt európaiasodott latinoknak” tartanak, azt mondtam, hogy csak a vicc kedvéért szívesen elmennék egy ilyen helyre, hogy láthassam azokat az embereket, akik így próbálnak minket utánozni. Kérésemet furcsán fogadták. Kérdô tekintettel néztek rám, amibôl látszott, hogy érzik szavaimban, hogy taktikázom, amit sosem értettek, mert ôk nem szoktak így beszélni. Még mielôtt kellemetlenné vált volna a helyzet — már arra gondoltam, elmondom nekik, miért kérdeztem rá erre — az egyikük elmosolyodott, és azt mondta:
— Végül is te biztos jól éreznéd magad. Ilyen fiatalon mindig jól érzi magát az ember, nem igaz?
Látták rajtam, hogy most meg én nem értem, mire céloznak.
— Hány éves is vagy? — kérdezte Pepe.
— Tizenkilenc.
— Egy tizenkilenc éves fiú azért jár szórakozni, hogy találjon magának egy szép lányt. Az meg mindenhol akad, ezért te biztos jól éreznéd magad ott is.
Ezen felnevettek, aztán folytattuk a zenélést. Ezzel elárulták, hogy fiatalon miért jártak szórakozni, amit késôbb alá is támasztottak. Mikor ide jöttek, nagyon örültek annak, hogy „sok szép lány akad errefelé.” A nyelvismeret hiányában a tánc segítette ôket az ismerkedésben.
Volt, mikor a nap végén beültünk valahova, beszélgetni, inni egy sört — ôk nem csak ünnepeken fogyasztottak alkoholt, és nem mindig ittak lerészegedésig, mint a Cachimuel család. Olcsó helyekre szerettek járni, és ami közel volt, mert a hangszerekkel nem akartak sokat utazni. A bárban mindenki viccelôdött, a hangulat a tetôfokára hágott. Többször ránk szóltak, hogy ne legyünk olyan hangosak, mert zavarjuk a többi vendéget. Ilyenkor kicsit elhalkult a társaság, aztán lassan, fokozatosan újra mindenki nagy hangon beszélt, hogy rá figyeljenek a többiek. Mikor pár pillanatra csönd lett, valaki rögtön megkérdezte; „mi történt, berúgtatok, vagy miért nem beszélünk tovább?” Elképzelhetetlen volt számukra, hogy csöndben legyenek. Halkabban csak személyes témákról, problémáikról beszéltek és fôleg kettesben. Most viszont csak „mókáztak”, és mindenki azt akarta, hogy rá figyeljenek.
Mikor nem tudtak valahol összejövetelt rendezni annak, akinek születésnapja volt, hasonlóképpen ünnepelték, beültek vele kocsmázni. Ilyenkor többet ittak, közülük sokan nem tudtak idôben — még délelôtt — kikecmeregni az ágyból, ezért otthon maradtak. „Jaj rengeteget ittunk tegnap, majd holnap gyere le zenélni, most aludni akarok” — mondta Pepe, Vicente születésnapja után.
Az ünnepek alatt is együtt vannak, szinte nincs olyan külföldi barátjuk, aki ilyenkor elmenne velük. Nem azért, mert zavarná ôket, ha más is ott volna, hanem azért, mert az ilyen összejöveteleket egymás közt szokták megbeszélni. Nagyobb szervezés nélkül, nem úgy, mint a „beképzelt európaiasodott latinok.” „Ezek a zenészek, bár itt élnek, szinte nincsenek is kapcsolatban a magyarokkal.” (Gelléri 1997: 69)
December 24-én nem tartanak szünnapot. Az utcán zenélnek, mint más napokon. Délután megajándékozzák egymást, és csak utána mennek haza. Akiknek van itthon családja, szeretteivel tölti a szentestét.
Szünnapot olyan ünnepekkor tartanak, amikor úgy érzik, megsérthetnék vidám zenéjükkel más országok hagyományait. „Március 15-én nem zenélünk, mert az emberek rossz szemmel veszik, ha ilyenkor az utcán vidáman játszunk. Tiszteletben kell tartanunk azokat, akikkel együtt élünk” — fejtették ki.
Húsvét hetében (semana santa) több napot is kihagytak. „Nem járunk templomba, de meg vagyunk keresztelve. Csütörtökön és pénteken nem zenélhetünk, mert ez gyásznap. De ha nem lennénk katolikusok, akkor sem zenélnénk, mert gyásznapon nem illik. Szombaton lejöttünk, túl sok nap maradt volna ki, hiszen hétfôn sem tudunk dolgozni. Akkor kevesen vannak az utcán. Semmi bevételünk nem lenne belôle.”
Az új évet úgy szokták ünnepelni, hogy valaki közülük kibérel egy helyet, ahol „hazai hangulatot” teremtenek, és „csapongó jókedvben” mulatnak. „Ez év április 17-én az egyik ismerôsünk egy hasonló bulit szervez. Gyere te is, ha kedved van hozzá” — mondták! Ezt sem elôzte meg különösebb szervezés a lokál lefoglalásán kívül. Voltak, akik tôlem tudták meg a buli idôpontját.
Egy ötven év körüli perui rendezte az egészet. Toniék nem tudtak eljönni, mert meghívták ôket Székesfehérvárra zenélni, de Antonio itt volt. Most, hogy a banda nincs Budapesten, minden nap kijár valamelyik piacra, és árulja az artesaniát.
Harmincan lehettünk, kisgyerekektôl az idôsebbekig majdnem minden korosztályból. Nemcsak ecuadori és perui zenészekbôl állt a társaság. Voltak más latin-amerikai országból is, például bolíviaiak, és sokan elhozták magyar barátnôiket, akik szinte kivétel nélkül beszéltek spanyolul. Voltak, akik, mint Antonio, nem a zenélésbôl éltek. Lauro egy magyar lány miatt jött Magyarországra. Most nála lakik és fest. Szeretne ebbôl megélni, de még nem volt lehetôsége arra, hogy kiállítsa képeit. „Az emberek nem értik, mi van a képeim mögött, azt akarják, hogy kézzelfoghatóbb dolgokról fessek, hidakról, emberekrôl, és nem az álmaimról. Ezért nem támogatnak, nem engedik, hogy kiállítsak. De én nem azért festek, hogy sok pénzem legyen, hanem azért, mert szeretek festeni, és szükségem van rá. Megkönnyebbülök tôle.” Mint már a zenészeknél is tapasztalhattuk, számára sem a pénz és a megélhetés a legfontosabb. „Az majd csak lesz valahogy.” A fontos az, hogy olyasmivel foglalkozhasson, amit szeret, ami egyben a hobbija, még ha emiatt szerény körülmények között kell is élnie. Mint sokan mások, akiket ebbôl a társaságból ismertem meg, elôször Lauro is a hazai emlékeirôl kezdett mesélni, arról, hogy otthon egy hotelban dolgozott és spórolt a biciklijére, amivel felejthetetlen kalandokon keresztül átkelt Ecuadoron, Kolumbiától Peruig testvérével, több mint fél év alatt. Nem vittek magukkal szinte semmit. „Mikor fáztunk, vagy fáradtak voltunk, felvertük a sátrunkat a tengerparton, a hegyekben, vagy az erdô közepén, és abban aludtunk. Nem érdekelt mi lesz másnap.” Érdekes, hogy a történeteikbôl az derül ki, a mának élnek, mégis sokszor mesélnek a múltról. Ez azért lehet, mert vidámak lesznek a kalandokat felelevenítve, és mint azt többször mondták, „az a lényeg, hogy a jelenben éljünk, és jól érezzük magunkat.” Mikor nosztalgiáznak, felszabadultabbak lesznek.
A buli elején filmeket vetítettek Peruról. Pepe elmondása szerint, „ez a buli egyben egy kulturális bemutató az ô világukról, azoknak, akik még nem jártak arrafelé.” A filmek után Estuardóék felálltak a terem végén, és az aluljárókból már jól ismert zenéket játszottak, mialatt egy alacsony, dinamikus fiú, perui és bolíviai táncokat tanított, mint a guayno, vagy a salla. Körbe álltunk, és megpróbáltuk követni a lépéseket, amiket fütyülve, kurjantva mutatott. Árultak sört, és mindenféle Andok környéki ételt, enpanadát, salátákat. Olyan hangulatot teremtettek maguknak, amit hazájukban érezhettek, azokon az „otthoni bulikon”, amikrôl annyit meséltek, mikor a szórakozásról kérdeztem ôket.
Mire véget ért a táncoktatás, mindenki felszabadultabb lett, mint délután, mikor megérkezett. Az este folyamán hallgattunk merenget és salsát is. Párban táncoltak, majdnem minden számot mással, ha egy lány leült, rögtön ott termett egy férfi és széles mosollyal felkérte táncolni. Nem számított, ki táncol jól és ki nem érzi a ritmust, csak az volt a fontos, hogy kimerülésig mulasson mindenki. Így néz ki egy „jó buli” az ô életükben, habár nem vetik meg azokat, akik másképp szórakoznak, és néha ôk is hallgatnak más zenét. Igazán jól az otthon megszokott hangulatban, a saját zenéjükre tudnak mulatni.
Volt egy téma, amirôl nem beszéltek olyan nyíltan és közvetlenül, mint a szórakozásról, zenéjükrôl, arról, hogy miért jöttek ide. Nehéz megtudni azt, hogyan gondolkoznak a családról. Erre vonatkozó kérdéseimet nem szerették, akihez nem kerültem elég közel, nem beszélgethettem errôl könnyedén. A helyzet kínossá vált, sokan zavarba jöttek, felszínes, vagy kitérô válaszokat adtak. Nagyon személyesnek érezték a család témát, egymás közt sem hallottam errôl beszélgetni ôket. Nem kell sok idôt eltölteni velük ahhoz, hogy rájöjjünk, a családdal kapcsolatos dolgokról, az együttélésrôl, házasságról, gyereknevelésrôl beszélni közöttük szinte tabunak számít. Miért vált ki ez ilyen zárkózottságot belôlük? Miért jönnek zavarba, ha errôl beszélünk?

Mi a család szerepe identitásukban?
A Cachimuel család ebben a tekintetben is élesen eltért azoktól az utcazenészektôl, akik nálunk házasodtak, magyar nôt vettek feleségül.
A hostelben Miguel elmondta, számukra a család a legfontosabb, és már sorolta is: neki hét testvére van és nyolc gyermeke. Manuelnek, az egyik testvérének négy gyereke van. Alberto felesége Elsa, akit még Ecuadorban ismert meg. Nekik is négy gyermekük van. Egyik lányuk Ecuadorban él az anyóssal, a másik kettô járja velük a világot. A többiek rokonsági viszonyát nem tudtuk megbeszélni, mert mindannyian belezavarodtunk a családfába. Könnyedebben beszéltek az útjuk történetérôl vagy a hangszereikrôl.
Miguel a legidôsebb, a családfô. Minden szavára odafigyelnek. Egyszer, a gyerekek nagy lármát csaptak. Miguel a mondat közepén felállt, bement a szobába és suttogott valamit olyan kedves hangon, mintha altató mesét olvasna. A hangzavarból kuncogás lett, majd csönd. Néha kikandikált pár leskelôdô arcocska a szobából, de nem hangoskodtak többet. Láthatóan nagyon tisztelik ôt.
Antonio, mint azt már említettem, Ecuadorban házasodott, és családja ma is ott él. Nem sokat mesélt róluk, legfeljebb annyit, hogy néha küld nekik pénzt haza, és mikor teheti, meglátogatja ôket.
Voltak, akik nem házasodtak meg, és amolyan örök agglegények szeretnének maradni. „Nekem nincs feleségem. De azt mondom, hála Istennek, én még szabadon élhetek” — mondta a Perui, és kacsintott egyet. Ezzel tudtomra adva, hogy számára a házasság nélküli élet sokkal pajzánabb, izgalmasabb, kalandosabb. „Jobban jár az, aki nem vágja ilyesmibe a fejszéjét” — tette hozzá. Ôt igazolja, akinek problémái vannak a házassággal. Carlos szintén Toniék bandájában játszik. Közöttük ô a legfiatalabb, és épp válni készül. Egyedül akar élni, de azt, hogy miért, nem fejtette ki. Nehéz helyzetben van, mert nem könnyû lakást keresnie, és van egy kislánya is. Mikor ezt elmondta, kicsit zavarba jött. Mintha szégyellte volna magát azért, hogy mindezt megosztotta velem. Rákérdeztem még a korára is, de ô visszakérdezett, „mennyit saccolsz.” Huszonötöt mondtam, de még fiatalabbnak tûnt. Azt felelte, „valahogy úgy”, de nem mondta meg a korát sem. Másképp viselkedett, mint azt megszoktam tôle. A számok közben mindig kurjongatott, vagy a nádsípot fújva táncolt, odaköszönt a csinos lányoknak, csókot dobott nekik. Nem gondoltam volna róla, hogy már házas, és gyereke is van. Vele is, mint másoknál, azt éreztem, hogy a családi életét nem szívesen osztja meg velem, és szinte udvariatlanságnak veszi erre vonatkozó kérdéseimet.
A gyereknevelésrôl még kínosabb volt beszélnem velük. Ha mégis megtudtam tôlük valamit, mint majdnem mindenrôl, errôl is kisebb példákon keresztül beszéltek, és nem általánosságban. Locónak itt született a kislánya egy magyar nôtôl. Most óvodás. Az óvónô azt mondta, hogy jót tenne a gyereknek, ha spanyolul beszélne hozzá, mert akkor két nyelven tanulna meg kiskorában. Ezért, és mert könnyebb is neki az anyanyelvén szólni a lányához, spanyolul beszél hozzá. A feleségével közösen vettek kocsit, de hozzátette, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem tudná magát fenntartani. Ha a közös háztartásról kérdeztem ôket, mindig mérgesen azt válaszolták, „mi magunk tartjuk el magunkat.” Tudják, hogy a zenéléssel nem keresnek sok pénzt, csak annyit, hogy fenn tudják tartani magukat. Nekik nem a pénz számít, ôk most kalandoznak, a pillanatnak élnek, és szerencsésnek érzik magukat, mert amibôl pénzt keresnek, az egyben a hobbijuk is.
Annak ellenére, hogy zavarba jöttek mikor komolyan próbáltam beszélni velük a családról, megtudni, hogy milyen szerepet tölt be az életükben, ha többen voltunk viccelôdtek, hogy milyen hátrányai lehetnek a házas életnek. Ilyenkor a megszokott módon könnyedebben viselkedtek, egymás szavába vágtak és nevettek a beszólásokon. Egyszer Vicente visszatartott mosollyal kezdte panaszát arról, hogy mióta házasok, nem érzik magukat olyan felszabadultnak a bulis estéken. Ha nem viszik magukkal a feleségüket, idôben haza kell menniük, ha velük tart az asszony, nem ihatnak eleget. Ezt mindenki nevetve helyeselte.
Pepe, egyik délután evés közben a gyermeknevelésben elôforduló problémákkal viccelôdött, de nála is érezni lehetett, hogy ilyenkor nem mondott részletesen semmit családon belüli, magánéleti problémáiról.
— Meglátogattam egyik este a lányom. Már hatéves, gondoltam, elbeszélgetek vele arról, mit gondol a fiúkról. Na de, mivel nem lehet csak úgy rákérdezni ilyesmire, mert akkor nem kap ôszinte választ az ember, elôször csak azt kérdeztem tôle; vannak barátaid?
— Igen — felelte a lány.
— És fiúk vagy lányok?
— Fiúk is, lányok is.
— És a fiúk közül van olyan, akit jobban szeretsz, mint az összes többit?
— Nem, nekem még nincs olyan barátom. Na és neked apa vannak barátaid?
— A mindenit, ez meglepett — tette hozzá Pepe az asztalnál. — Igen kislányom, nekem is vannak.
— És fiúk, vagy lányok?
— Fôleg fiúk, tudod kislányom, Estuardo nagybácsid, meg a többiek, akikkel együtt zenélek.
— És lányok nincsenek?
— De vannak.
— És a mama is csak a barátod?
— Nem, ô annál több.
— Ôt szereted?
— Igen, de most már aludjál.
— És kit szeretsz jobban, ôt vagy a féltestvérem anyukáját?
— Hát, hmm, hát, majd reggel megmondom, gondolkozom rajta.
Reggel, mikor felkelt a kislány, újra megkérdezte:
— Nos, melyiküket szereted jobban?
— Hát én a szemébe néztem, és azt mondtam neki: a te anyukádat szeretem jobban.
Erre mindannyian felnevettek az asztalnál, és hátba veregették Pepét, „jól van, jó apa vagy.”
Ahhoz, hogy megértsük, mit mondhatnak el az adott közösségrôl a fentiek, ismernünk kell, hogyan beszélt Pepe a családjáról és gyermekeirôl, mikor kettesben voltunk, és komolyan kérdeztem ôt errôl. Mint már mondtam, talán vele értettem meg magam a legjobban, ám barátságunk ellenére ô is zárkózottabbá vált a család szó hallatára. Errôl személyes hangon, szinte suttogva beszélt hozzám, és közelebb hajolt, mintha valami titkot árulna el. „Mikor bátyám elküldte nekem a pénzt, és átjöttem Európába, még gondolni sem mertem arra, hogy egyszer apa lehet belôlem. Féltem a gyerekneveléstôl, mégis fiatalon házasodtam meg. Feleségemmel négy évet éltünk Ecuadorban is, két gyermekünk közül az egyik, Bence ott született. Azután valahogy mégsem sikerült boldog családapának maradnom, feleségem elhagyott, és most eszében sincs segíteni a vízumszerzésben. De megértem ôt, túl fiatal és szétszórt voltam. Közben megismertem egy másik lányt, aki lecsalt Mosonmagyaróvárra... született egy harmadik gyermekem ettôl a lánytól. De nem várok tôle sem semmit, tisztelem ôt, amiért felneveli a gyermekünket, mégis mikor megtudtam, hogy terhes, a saját érdekében — mert még nagyon fiatal volt — nem tartottam jó ötletnek, hogy megtartsa. De ô meg akarta tartani, és nekem nem volt jogom elvenni tôle. Szeretem a gyerekeimet, de sajnos nem lehetek velük sokat. Nehéz lesz nekik megmondanom, hogy lassan haza kell mennem innen Ecuadorba, de neked már mondtam, hogy az életnek mennie kell tovább, nem éri meg rágódni a problémákon.”
Az eddigiekbôl már kiderült, hogy ôk „szabadon” és kötetlenül érzik jól magukat, ha azt tehetik, és olyan idôbeosztásban, amit épp jónak látnak. Közülük sokan azt szokták meg a legnehezebben — vagy talán még mindig az jelenti nekik a legnagyobb kihívást, hogy — mint mondták —, itthon mindenki siet egyik helyrôl a másikra, az óráját nézi. Másképp, fogjuk fel az idô múlását, mint ôk. Hasonló gondolkozású emberekkel szeretnek együtt lenni, ami világosan kiderült, abból, ahogyan szórakoznak. Elsôre nyitottnak és könnyen barátkozónak tûnnek, de egymással annyira jól érzik magukat, hogy hosszú itt tartózkodásuk alatt alig néhány magyarral ismerkedtek meg, kevés olyan európai barátjuk van, aki igazán közel került hozzájuk.
Többségük a kalandot keresve kelt útra távoli hazájából, és minél egzotikusabb helyet keresett magának. Az egzotikum sokaknak a nôt jelentette. A társas kapcsolatokban is a kalandot és a szabadságot élvezik, ami boldogságuk fô forrása.
Ahogy Pepe lefekteti kislányát, és aggódik, vajon milyen barátai lehetnek, vagy ahogy elôre fél attól, hogyan mondja meg gyermekeinek, a hazaútját, látszik, hogy tényleg szereti ôket, és gondoskodni akar róluk. Ez már nem olyan kaland, mint amirôl az útjuk történeténél, vagy a zenész élettel kapcsolatban beszéltek. Ez annál sokkal kötöttebb, és elôrelátást igénylô feladat. Ezért félnek tôle, és nem szeretnek róla beszélni. Azt is hihetik, hogy itt mások félreértenék ôket, azt gondolnák, hogy ha haza mennek, és új életet kezdenek, nem foglalkoznak majd gyermekükkel, hiszen az is csak a kaland része.
Tudják, hogy más értékek szerint gondolkoznak az életrôl, mint az itteniek. Gyermekeikkel együtt mégis itt élnek, és dilemmáznak, hogyan adhatnák egyszerre magukat és lehetnének az itteni értékeknek megfelelô apák. Ha beszélniük kell errôl, kínosan érzik magukat.
Ami kínos, könnyen kifigurázható, de elmondható úgy is, hogy ne okozzon feszültséget, hanem tréfaként csattanjon a társaságban. Mikor Vicente mesélte, hogy bulikon nem érzik magukat annyira felszabadultnak, ha velük van az asszony, vagy Pepe mikor befejezte a történetet a kislányáról, és a többiek vállveregetve azt mondák neki, hogy jó apa, mindegyikük értette a viccet.
Az biztos, hogy a kalandos életben nehezen találnak helyet az apaságnak, amit Estuardo elmondása is igazol:
„Most már, hogy családos ember vagyok, minden más, mint régen. Már nem folytathatom sokáig azt, amibe fiatalon, az izgalmas életet keresve belevágtam. Én ecuadori vagyok, és ha akarnám se lehetnék magyar. Itt nincs biztos jövôm se nekem, se a gyermekeimnek. Tudom, hogy nekik szükségük lenne erre, és ez így van rendjén. Elmúlt az idô, nemsokára haza megyek én is a családommal együtt. Otthon találhatok más munkát, többet leszek majd velük, és nagyobb biztonságot nyújthatok nekik, mint itt. De nem bántam meg, hogy ide jöttem. Fiatalon valóra vált az álmom, bejártam világot, és sokat láttam, tanultam belôle.”

Összefoglalás
A terepmunka során megértettem, mik azok a dilemmák, amelyeket már több antropológus említett (a dolgozatban hivatkozott szerzôk közül is). Azt, hogy miért nem lehet felkészülni azokra a helyzetekre, amelyekben nehéz zárójelbe tenni a saját elôítéleteinket, és relativistán megfigyelni a számunkra szokatlan helyzeteket. Ezek a dilemmák legfôképpen a beilleszkedésnél jöttek elô, amikor nem értettem egyes jelenségeket (például egy viccet), vagy másképp interpretáltam azokat, mint ôk. Éppen ezért ez egy véget nem érô foglalkozás, ahol hús-vér emberekkel kerülünk kapcsolatba, és rajtuk keresztül próbáljuk megmagyarázni kulturális sajátosságaikat.
Kutatásom során megtudtam, hogy a vizsgált latin-amerikai utcazenészeket az új dolgok keresése, a jobb élet reménye és a kalandvágy -amit akár mítoszként is felfoghatunk- indította útra ôket távoli hazájukból. Itt ezt a „kalandot” élik, a „szabadságot” keresve. A zenélésben megtalálják, és meg tudnak belôle élni. Így egymás között, a saját idôbeosztásukban dolgozhatnak. Egyre nagyobb a közönség, amihez megpróbálnak alkalmazkodni zenéjükkel és megjelenésükkel. Sokan itt növesztették meg a hajukat, és csak itt hordanak ponchót. Olyan felállásban is zenélnek, ami már itt alakult ki, így még inkább olyan imázst teremtve maguknak, ami az itt élôknek „távoli, egzotikus”. Gelléri ezt nevezi „indián divatnak” (vö. Gelléri 1997: 65). Az általam megfigyelt közösségben ez nem csak azért alakult ki, hogy „autentikusabbnak tûnjenek, és növeljék forgalmukat” (Gelléri 1997: 65), hanem azért, mert ezzel a hazájuk tiszteletét és kötôdésüket is kifejezik.

Végszó
Az etnográfia írása közben a legnagyobb dilemmám az volt, hogy soha nincs vége a leírásnak. Mindig újabb és újabb kérdések merülnek fel, vagy olyan válaszokat kapok, amelyek cáfolják az addig látott jelenségek elemzését. Nem elég kérdéseket feltenni, és az arra kapott válaszokat feljegyezni, aztán megpróbálni megmagyarázni azokat. Meg kell értenünk, vagy talán éreznünk, mit él át az, akit kérdezünk, s csak ezután lehet értelmezni a tapasztalatokat. „Az émikus, étikus szempontok együttes érvényesítése teszi lehetôvé, hogy egy adott rendszer jellegzetességeinek megállapításánál a csak belülrôl megragadható tények kívülállóként is értelmezhetôk legyenek.” (Borsányi 1988: 80) Kiderült, hogy ezek az értelmezések midig újabb és újabb kérdéseket és dilemmákat vetnek fel, ahogy Geertz is mondta: „A kulturális elemzés lényegéhez tartozik, hogy befejezetlen. S ami ennél is rosszabb, minél mélyebbre hatol, annál kevésbé teljes.” (Geertz 2001: 223) Mégis számomra ettôl izgalmas ez az egész. Minden egyes kör, amit kutatása során bejár az antropológus, megmutatja, mennyi érdekes dolog van még elôtte, feltáratlanul.
*
A Nyugatinál ezúttal még senki se volt. Pár perccel utánam érkezett Toni, aki szintén egy kicsit meglepôdött, majd mosolyogva azt mondta:
„Biztos megunták, vagy éhesek lettek zenélés közben. Ez a jó ebben a munkában, hogy ennyire kötetlen. Mikor kedvünk tartja, abbahagyhatjuk és elmehetünk. Bocsánat, majd legközelebb biztos összejön.”
Ezek a szavak nagyon megnyugtattak. Ôk ebben élnek, ettôl érzik magukat szabadnak, és a szabadság érzésének keresése egyik oka annak, amiért elindultak kalandos útjukra a hazájukból. Hogy ez az életfelfogás jó, vagy rossz, azt nem lehet megmondani. Józan ész kérdése, és a józan ész, ahogy Geertz fogalmazta, „nem az, amit a szellem nyafogásától mentesen, spontán felfog”, hanem „amit az elôfeltevésekkel teli szellem kikövetkeztet”. (Geertz 2001: 259)

Felhasznált irodalom:
Barley, Nigel: 2001. Antropológus a terepen. Magyar Lettre Internacionale. 16—22.
Borsányi László: 1988. Megfigyelési technikák az antropológiai terepmunkában. Ethnographia. 1: 53—82.
Geertz, Clifford: 2001. Az értelmezés hatalma. Budapest: Osiris Könyvtár
Gelléri Gábor: 1997. Kultúra az aluljáróban. Indián zenészek Magyarországon. In: Etnoregionális munkafüzetek 5. (szerk. A. Gergely András) Rövid etnoregionális elemzések. Budapest: MTA, Etnoregionális Kutatóközpont. 65—70.
Hollós Marida: 1995/5. Szimbiózis Kötetek II. Bevezetés a kulturális antropológiába. Budapest: ELTE BTK Kulturális Antropológia Szakcsoport
Leach, Edmund:1996. Szociálantropológia. Budapest: Osiris Könyvtár
Malinowski, Bronislaw: 2000. A nyugat-csendes-óceáni térség argonautái. Café Babel. 36: 43—57.
Mead, Margaret: 2003. Férfi és nô. Budapest: Osiris Könyvtár
Prónai Csaba: 1995. Mi a kulturális antropológia? In: Cigánykutatás és kulturális antropológia. Budapest: Kaposvár. 15—54.
Salai Andrea: 1999. Mit esznek a tini csajok a dél-amerikai indiánokon. Dolgozat.