Irodalom Visszavág: IV08 (Új folyam/8 2001 TAVASZ-NYÁR)
Vass Tibor
Rekordok könyve
Bársonyosan antológia (Ongai Kulturális Füzetek I., Ongai Kulturális Egyesület, Onga, 1999)
Nem egy megszokott dolog, hogy egy község saját lakosainak irodalmi munkáiból jelentessen meg egy kötetet” – olvashatjuk a kötet előszavában, Takács László, a (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei) Ongai Kulturális Egyesület elnökének tollából. A „dolog” valóban nem megszokott, mi több: eleddig példátlan. A tájantológiák sorában első ízben fordul elő, hogy nem egy nagyobb tájegység (legyen most az egy megye), vagy egy „közepesen” nagy térség (legyen az egy város), esetleg egy város kerülete jelentkezzen kortárs irodalmi szöveggyűjteménnyel.
Az ilyen antológiák alcímükben (szinte) kivétel nélkül jelzik „földrajziságukat” – legyünk stílszerűek: írásaikkal geoGráfiájukat, rajzaikkal geoGrafikusságaikat) –, s erről legtöbbjük legott a címlapján tájékoztat. (Találomra a megyeiek közül: Ikarosz készülődik, Szabolcs-szatmári költők antológiája, Nyíregyháza, 1987; Kézjegy, Tolna megyei alkotók antológiája, Tolna, 1999; Hófúvás szagát, Komárom-Esztergom megyei írók és költők antológiája, Tatabánya, 1993; a városiak közül: Gazdátlan hajók, Szegeden élő fiatal költők antológiája, Szeged, 1979; Bőrünkön a betűk, balassagyarmati alkotók antológiája, Balassagyarmat, 1987; a kerületiek közül két pesterzsébeti: Külvárosi jeladás, 1973; Kinyitom az időt, 1987).
Az ongai antológia a polgármester szerint „azért ongai irodalom, mert e gyűjteményes verseskötet költői mind Ongán éltek, illetve jelenleg is községünk lakói. Természetesen nem mind ongai születésűek, de itt élnek közöttünk és mindannyian ongainak vallják magukat.” Községi hazardírozás ez, de nem falusi: a község irodalmi kiállását irodalmilag kétségkívül sokan leállásnak, leállításnak, blöffnek aposztrofálnák, ha az előszóíró Takács mindjárt az első bekezdésében nem szögezné le, hogy „a kötetben olvasható versek nem profi költők tollából születtek”, mert a profiság emlegetése a hasonítható szövegkorpuszokban eleddig nem a „munkavégzés” professzionalitására, vagy non-professzionalitására, hanem a szerzők nem-foglalkozásszerű költőségére utalt. A köszöntőíró polgármesternek és az előszóíró egyesületi elnöknek nincsenek, nem voltak irodalmi ambíciói, következésképp nem a pontatlan önértékelésből fakadó professzionalitás minőségvágya fogalmazódik meg. E szöveggyűjtemény helytörténetileg irodalmi, s irodalmilag helytörténeti jelentőségű, s mint ilyen, helyek és helyü(n)k történetének, valamint történetek és történetü(n)k helyének parallel jelentéseinek-jelentőségeinek látszólagos ellentéteit szenvedi el. Ám amennyire ezt az elszenvedést ki-ki a bírálatok – és hiányaik – baljóslatú eltűrésének, vagy jóindulatú elnézéseinek tulajdonítja, úgy megegyeznek abban, hogy az antológia nagyobbrészt haszontalan szövegeket közöl. A szerkesztők bizonyára nem szerepeltetnek bárki emberfiát, aki a XX. században Ongán valaha tollat fogott, mégis érződik a bármiféle mércét nélkülöző toborzó, dokumentatív szándék, mivel más elgondolás nem adhatna magyarázatot ilyen rekordméretű szakadék képződésére az alkotók, valamint az egyes alkotók egyes művei között. Mert amennyire például az ongai háromkirályok (a kilencvenes évek közepén indult legegységesebb, legszínvonalasabb teljesítményt nyújtó, jelentős lapokban publikáló k. kabai lorant, valamint a kétkötetes, 1992-es pályakezdésétől fogva extrém módon ingadozó színvonalon dolgozó Kabai Zoltán és a Borsod megyei napilapok irodalmi mellékletében 1994–1997. között publikáló legifjabb Kabai, Fekete Péter) teljesítménye is jóformán összemérhetetlen, úgy hiábavaló lenne például Juhász Győző szegényes dalszövegeit Hársing László dísztelen gyermekverseivel, vagy a kamasz Jeddi Katalin természetszerűleg semmitmondó, infantilis szenvelgéseit Luterán István húszas években született fájóan primitív rigmusaival részletekbe menően összevetni.
Elégedjünk meg annyival, hogy az ongai verbunk túlmutathat szerény, szűkös helyi jelentőségének és némileg tágasabb lokális jelentősségének paradoxialitásán, ha helytörténeti kirakat-elemként időben föl tud emelődni a belterületi nevezetességek sorába. Kívánom, hogy a kiadvány egyes példányait ne csupán a polgármesteri iroda üvegvitrinje óvja a portól. Így Ongán a jó píárnak köszönhetően valóban fel lehet majd mutatni helyi irodalmat, mert a következő nemzedékeknek e kiadvány helytállóan azt sugallja, hogy a millennium idején társadalmilag nevezetesnek lenni Ongán éppen anynyit tesz, mint Tolnán, Nyíregyházán, Tatabányán, vagy a huszadik kerületben, feltéve, ha ez a nevezetesség inkább a tág, s a hivatkozó „odavalósi”-ság, mint a zárt, s a hivalkodó „helybéli”-ség rangsorolásának egyedüli ismertetőjegyeként koptatódik tovább. A koptatódás előbb-utóbb kaptatás lészen, hiszen a kötet érdeme nyilvánvalóan nem csupán példa-értékűségében rejlik. A példa értékénél és mértékénél fogva (remélhetőleg) rövid időintervallumban nem kapja el a sárga irigység a környező önkormányzatokat, a helyi civil szervezeteket, hogy antológiakiadásra fordítsanak egyébként is szűkös költségvetésükből, s így nem fognak hamarjában felsorakozni arnóti, szikszói, gesztelyi, hernádkaki, bőcsi irodalmi antológiák: abban a körmérkőzésben megint más eredmények születnének.
|
